A barnaság története
Már az ókori orvoslás tudománya is ismerte a Nap gyógyító erejét. Hippokratész, az orvostudomány megalapítója is többször megemlíti a napfény gyógyító hatását Egyiptom és Asszíria orvosai is tudtak.
Még az olimpiai játékok résztvevőinek is ajánlották a napozást a felkészülés során, hogy a versenyek alatt a legjobb eredményeket érhessék el.
Az ókori Görögországban a harmonikus és arányos férfi testet tekintették az erő és a szépség mércéjének.
A férfiak katonai szolgálatra készültek, ezért edzették testüket szorgalmasan.
A barnaság pedig a friss levegőn végzett munka természetes eredményeként a tökéletes férfi test szimbólumává vált.
A legenda szerint a marathoni csata során a görög parancsnokok a fogságba esett perzsákat levetkőztették a görög katonák előtt, a perzsák fehér bőre pedig megvető nevetést váltott ki a görögökből.
A nőknél azonban mindez fordítva volt.
Évezredek óta a nők textilekbe burkolództak vagy szalmakalapot, napernyőt használtak, hogy védjék a bőrüket a napfénytől.
A nők barnasága elitélendő volt és nem tartották tiszteletreméltónak, ha egy nőnek barna volt a bőre.
Nem véletlenül jellemző az akkori képzőművészeti alkotásokra, hogy a férfiakat erősen barna színű testtel festették meg, míg ezzel szemben a női test képe minél világosabb volt.
Az egészség és a szép test kultusza mellett a barnulás divatja is átterjedt az ókori Görögországból a rómaiakra.
A nőknek viszont világos bőrükre kellett vigyázniuk, a bőr fehérítése céljából mérgező ólomfehéret használtak.
Azonban ahogy a birodalom elindult a hanyatlás felé, a világos bőr már egyre inkább a magas társadalmi státusz jelképévé vált.
A szabadban végzett tevékenységeket igénylő szakmák presztízse egyre inkább csökkent, s ezáltal a napbarna bőr megítélése is megváltozott.
A fehér bőr és a sápadtság évszázadokon át volt a női-férfi szépség szimbóluma, az arisztokrácia és a felsőbbrendűség jelképe.
A napbarnított bőr pedig továbbra is lakosság alsóbb rétegeinek, mint például a katonaság, parasztság, tengerészek attribútuma maradt.
Az 1470-es években a királyi várudvar vétkes várhölgyeit például napozásra kényszerítették, ez volt a büntetésük, hiszen lebarnult bőrrel nem jelenthettek meg az udvarban.
A 17. században, hogy védjék arcukat a naptól, divatos maszkkal az arcukon mentek ki az utcákra, melyet a fogukkal tartottak meg. I. Erzsébet angol királynő pedig olyan vastagon púderezte be az arcát, hogy nem látszott a bőre.
A társadalom véleménye a napozásról csak a huszadik században változott meg, az iparosodás teret hódításával.
Mivel az emberek többsége gyárakban, üzemekben irodákban dolgozott folyamatosan a megélhetésért, így a barnaság jelentése is megváltozott, immár a lebarnult test azt jelentette, hogy tulajdonosának pénze és szabadideje van.
Legendák szerint a barnulás divatját is a kifogástalan ízléssel rendelkező leghíresebb divattervező Gabrielle “Coco” Chanel vezette be az 1920-as években, amikor is véletlenül barnult le egy tengeri utazás során, azonban Coco kijelentette, hogy fehér bőre fájdalmas és csúnya volt és lebarnult bőre mennyivel szebb.
Az Amerikai Egyesült Államok egykori rabszolgaállamaiban és az egykori gyarmatbirodalmakon nem volt könnyű a barnulás divatját meghonosítani, hiszen ezeken a helyeken a társadalom legalsóbb rétegeire, azaz a rabszolgákra volt jellemző a barna bőr.
Az 1930-as években újabb fordulat következett, a romantikus hősök és hősnők szimbólumává vált a barna bőr, sőt egyes országokban a mai napig úgy tartják, hogy a sötét bőrű emberek szexuálisabbak.
A szépen lebarnult bőr pedig az egészséges ember jelképévé vált, aki a friss levegőn sportol.
Ez volt az a fordulat, ami a szoláriumipart elindította világhódító útjára.